Kell(ett) egy csapat

Gondolta volna bárki is, hogy Magyarország csoportelsőként, veretlenül jut ki a 2024-es labdarúgó Európa-bajnokságra? Ráadásul úgy, hogy a kontinensen – amely mégis csak a világ labdarúgásának központja – az egyetlen veretlen válogatott lesz 2023-ban, s hazai meccsein kivétel nélkül telt házas stadionban valamennyi ellenfelét legyőzi, összesítésben 10-2-es gólaránnyal. Hitte volna bárki is, hogy a hazai találkozóira a belépőjegyek három óra alatt elkelnek, valamint annyi a jegyigénylő, hogy három Puskás-stadion is kicsinek bizonyulna, ha mindenki hozzájuthatna a bilétához? Elképzelhetőnek tartotta bárki is tíz évvel ezelőtt, hogy a válogatottat idegenbe is több száz drukker kíséri el úgy, hogy tudja, zárt kapus meccs lévén be sem mehet majd a stadionba? Lehetségesnek vélte bárki is, hogy a sikert sziszifuszi kitartó munkával, szenvedéllyel, csapatépítéssel és közösségteremtéssel megalapozó olasz trénert, Marco Rossit nemzeti hősként ünnepeljék és milliók süvegeljék meg Magyarországon?

Ezek a kérdések – bár a válaszokat mindenki tudja rájuk: nem, nem és nem gondoltuk, hittük, reméltük, stb. – azért időszerűek, mert Magyarország futballtörténelme olyannyira fényes, legendás és sikerekben gazdag, hogy válaszokért kiált az: miért hagyták, hogy így legyen? Miként zuhanhattunk a kétezres évek első évtizedének végére ilyen hatalmas és feneketlenül mély szakadékba a világ labdarúgásában? Két világbajnoki döntő (1938, 1954), két Európa-bajnoki elődöntő (1964, 1972), három olimpiai bajnoki cím (1952, 1964, 1968), egy ifjúsági Európa-bajnoki cím (1984), egy Vásárvárosok Kupája győzelem (FTC, 1965), egy ezüstérem a Kupagyőztesek Európa Kupájában (1975, FTC), egy UEFA Kupa ezüst (Videoton, 1985), egy Aranylabda (Albert Flórián, 1967), öt ezüstcipő (Dunai II. Antal, Fekete László, Várady Béla, Nyilasi Tibor, Fazekas László). No és történelmi hőseink, Schlosser Imre 1911–14 között négyszer volt Európa legeredményesebb támadója, Zsengellér Zsolt 1939-ben 56 gólig jutott, Deák Bamba Ferenc 59 góllal az évszázad európai gólkirálya, az Aranycsapat legendája, Puskás Ferenc pedig kispestiként termelt 50 gólt 1948-ban. Puskás, Kocsis és Czibor spanyolországi hódításai egy kicsit a miénk is.

A híres magyar grund, amely aranybányája volt a világhírűvé vált magyar futballistáknak (utolsó kincseink a világválogatottba is meghívott Törőcsik András és Détári Lajos voltak). Az aranybánya azonban sajnos kimerült, bár a válogatott 1985-ben még kijutott a mexikói világbajnokságra, sőt Európában a ranglistát is vezette Mezey György kapitánysága idején, ám 1986-ban olyan léket kapott, mint a Titanic. Irapuato, 0-6, a szovjet-ukrán lövegek lejtőre állították a magyar labdarúgás szekerét, amely az ezredfordulóra árokba is borult. Jött Mohács, világbajnoki pótselejtezőn Szerbia–Magyarország két meccs alapján 12-1!

„Minek köszönhető az eredmény?” – kérdezte akkor és ott egy újságíró a magyar kapitányt. „Nem hittem volna, hogy egy-két játékosom ilyen béna…” – felelte Csank János. „Mit lehet mondani a szünetben a csapatnak?” – érkezett az újabb kérdés. „Azt biztos nem, hogy csak így tovább…” – válaszolta rezignáltan a kapitány, a Horn-kormány pedig statáriális leszámolásba kezdett. Ezt követte bő évtizednyi semmittevés, kimúlás, szenvedés, hitelvesztés, vesszőfutás, haláltusa, felelősség el- és áthárítás nemcsak a szakma, hanem a politika részéről is, Gyurcsányék végleg sírba tették a magyar labdarúgást.

A 2010-es kormányváltás után innen kellett talpra állítani a dicső múltú, ám mélybe taszított, magára hagyott magyar labdarúgást, s eljutni oda, amiről a bevezetőben írtunk. Hadd tegyük hozzá, a politikai ellenzék állandó támadásai, stadionozása, közpénzpazarlásnak beállított kommunikációja kíséretében. A húgyszagú, avítt stadionok világában ez mélységes demagógia.

Hiszen csak a vak nem látja, hogy a labdarúgás nem egyszerűen sport, hanem a világ legnagyszerűbb játéka, az emberiség egyik legnagyobb – és bizonyítottan a legtöbb embert vonzó és megmozgató – szenvedélye. Csak a versenysportban negyedmilliárd ember űzi, rekreációs sportként pedig milliárdok játsszák, nézik és imádják. A futball Olaszországban, Brazíliában és Argentínában például Isten után az első (e három nemzet nem véletlenül szerzett együttesen tizenkét világbajnoki címet), s ma már a futball társadalmi szerepe a fejlődő országok többségében is messze túlnőtt valóságos jelentőségénél, sok országban fanatikus rajongás kíséri a helyi csapatokat, a labdarúgókat, a mérkőzéseket.

Magyarországon viszont eltűntek a futballban a magyar példaképek, maradt Messi vagy Ronaldo. Manapság viszont tízezrek, talán százezrek kérik Szoboszlai, Sallai vagy Dibusz mezét az immár családi programmá vált válogatott mérkőzéseken. A futballunk idehaza még messze van ugyan a régitől, de az idegenlégiósokra épülő dán modell legalább a válogatottnál már működik, s szimpla hazugság az a legfrissebb ellenzéki terminológia, hogy a válogatottat közpénzekből finanszírozzák.

Mindenesetre december 2-án az Európa-bajnokság csoportbeosztásának sorsolását többen fogják a kontinensen és Magyarországon is figyelemmel kísérni a televízió képernyője előtt, mint bármilyen más programot.

A futball a kultúra része, nemzeti összetartozás jelképe, a helyi és a nemzeti közösségek életében kiemelkedő szerepet betöltő sport. Ezt kaptuk most kicsit vissza Marco Rossitól és stábjától, a Szoboszlai Dominik csapatkapitány által a pályán vezetett csapattól. Kár lenne ezt újra elveszíteni.

A szerző újságíró

Írta a Magyar Hírlap