ÉS AKKOR 32. – Ború

Kétségtelen, hogy minden ember életében ott vannak a kellemetlen, szomorú, búval bélelt pillanatok, ám csupán ezekről írni csak a legközelebbi, néhány évtizedes múltban vált divattá. A szenvedésnek kétségtelenül megvan a maga esztétikai értéke, de aki azt állítja, hogy az élete csupa szenvedés, az legalább annyira hazudik, mint aki az ellenkezőjét mondja.

Futott tehát az életem az örömök és bánatok közötti ösvényen. Nem nagyon ügyeltem arra, hogy kidekázzam a helyes egyensúlyt. Mármint a fekete és fehér közöttit. A szürkét. Mert milyen másmilyen lehetne az, aki egész életében rettegve méricskéli magát mindig máshoz.

Az irodalom híres szenvedői nem voltak rám hatással. Ellenkezőleg. Taszítottak. Nem azért, mert elvették volna tőlem bármilyen formában is a jókedvet, nem, egyszerűen és bosszantóan unalmasak voltak. Franz Kafka például. Vagy Thomas Mann, James Joyce, Marcel Proust és az őket majmoló legújabb kori magyarok. Akiknek a nevét nem csupán udvariasságból nem soroljuk, hanem mert ebben a végtelen demokráciában kinek-kinek a jó vagy rossz ízlését felhőtlenül engedjük érvényesülni. Azért azt mindezekhez hozzá kell tenni, hogy az általam becsült íróemberek mindegyike hallatlan eleganciával sétált a derű és a bánat közötti kötélen, egyensúlyozniuk sem kellett, annyira természetes volt minden történetük, amelyekben ott volt, ami az emberi életekben és történetekben jó és rossz.

Ez az elméleti felvértezettség persze mindenkit csak látszólag védhet meg. Az én évtizedekkel korábbi életem is tele volt csalódással, szomorúságokkal és tetű emberekkel. Ott volt a rosszindulat, és gyakran az irigység sok mindenkiben, akivel akkoriban dolgom akadt.

Például az a derék utóellenálló, aki az 1970-es, 80-as években lapított a kényelmes házában, otthon morgott ezt-azt a Kádár-rendszerre, a spájzban merte csak világgá suttogni, hogy piszkos kommunisták. Aztán amikor érte meg helyette mások, szerénytelenség nélkül állíthatom, köztük én is, a bőrüket vásárra víve megcsinálták az úgynevezett rendszerváltozást, a spájzi hősök színre léptek. Hatalmas bátorsággal mocskoltak mindent és mindenkit, aki vagy ami az ő érvényesülésüket veszélyeztethette. Volt köztük egy 1990-ig titkos, ám utána annál látványosabban vitézkedő vitéz. 1994-ben egy budapesti étteremben ebédeltem a munkatársam férjével. Egy pillanatra oldalra nézve láttam a vitézt, felém integetett, és magyarázott a korábbi miniszterelnök fiának. Az utóbbi másnap azt mondta nekem, nem is tudta, hogy ügynök voltam, a kommunista titkosszolgálatnak dolgoztam. Csak néztem. Honnan veszed? – kérdeztem. Hát, ez a vitéz, tudod, akivel tegnap láttunk téged, és aki magas állami tisztséget visel két év óta, hát ő mondta. Csak álltam. Forrt a méreg bennem, mert ez nyilvánvaló – számomra legalábbis, aki csak ismertem magam – hazugság volt. Ettől még évekig rosszkedvű lettem, ha meghallottam a vitéz nevét.

Mint aztán újabb évek múltával magától a vitéztől megtudtam, hogy miért is ügynöközött engem, hát elég vicces volt. Kiderült, hogy az ember, akivel annak idején ebédeltem, akit csak felszínesen ismertem, az 1990-ben demokratikusan megválasztott magyar kormány katonai elhárításának dolgozott. Ha úgy tetszik, ő valóban titkos ügynök volt, dandártábornok. Ettől még én nem váltam sem ügynökké, sem tábornokká.

Addigra már szíves beszélgetéseket folytattam ezzel a vitézzel, és el tudtam hessenteni magamtól a rosszkedvet és a bosszúvágyat, amit ő annak idején a bennfenteskedésével okozott.

Írta a Magyar Hírlap