A rendező és a színész

Moziban jártam. Ötévente, ha előfordul mostanában ilyesmi. Kissrác-korom legkedvesebb időtöltése ennyire eltávolodott tőlem. Akárhogy is gyötröm az agyam, nem tudom felidézni milyen filmet láttam utoljára. (A Jégvarázs 2. nem ér!) Mindegy. Ezt a Napóleonról szóló filmet már fél éve készítik elő a médiában, s most a bemutatása óta legalább száz „kritika” jelent meg már róla. Nyilatkozott a rendező is, a színész is. Rajtuk kívül pozitív véleményt még alig fogalmaztak meg. Az alkotók is inkább szabadkoznak, hogy nem olvastak könyvet a címszereplőről, mert túl sok van. Ez is egy hozzáállás. Inkább képeket nézegettek. A főszereplő meg a tükröt bámulhatta. A kedves olvasó viszont talán tudja – írtam már e hasábokon a császárról –, hogy nagy tisztelője vagyok a korzikainak, vagy legalábbis annak a történetnek, amelynek ő az alakítója, de legalábbis a főszereplője. Azt, hogy ő az alkotója, nagyon sokan kétségbe vonták, köztük legszebben a mi Berzsenyink: „Nem te valál győző / hanem a kor lelke: szabadság!” Sok igazság van ebben, de hogy mégis a szinte nincstelen korzikai tüzértisztből lett a nagy Napóleon, abban szerepet kellett, hogy játsszon a személyisége is. Viszont, hogy nem is ő volt a főszereplő, hanem Joséphine, a felesége, az azért komoly félreértés.

A filmet a rendező „Lulunak” ajánlotta, s nekem úgy tűnik, neki is készítette. Legyen bárki is ez a Lulu. Mondanivalója pedig az, hogy sokkal jobb lett volna, ha Joséphine lett volna a császár, nem pedig az a tesze-tosza balfék férje, aki mindent elrontott, amit Joséphine oly nagyszerűen kigondolt. Brit tudósok és újságírók közben kiderítették, hogy Lulu valójában a rendező kutyája volt. Alakul ez a történet! De én ezt nem hiszem. Titokban ez a Lulu valaki más lehetett. Akire a rendező – aki csak forgatókönyveket olvas –, álmodozva gondolhatott magányos éjjeleken Fidzsi szigetén. S nagy terveket dédelgetett arra az időre, ha visszatér a trópusokról.

Mindegy. Napóleont látni kell. Ülök a moziban. Sikerült kibérelnem az egyetlen fotelt, amely mellett se jobbra, se balra nincs ülőhely. Ez jó. Este hétkor kezdődik a film. Öt perccel előbb már a helyemen ülök. Emberek imbolyognak a puha szőnyegen, kezükben hatalmas vödör pattogatott kukorica és majdnem akkora Coca-cola. A pereces jut az eszembe, a nyakába akasztott fonott tálcával. Vajon mennyi lehetett egy perec? A jegyárakra nagyjából emlékszem, előttem van, ahogy egy húszasért jegyet veszek egy jegyüzértől a Vörös Csillag előtt. Bemutatóhét volt, valamelyik nagy amerikai filmet vetítették. Hm. Ez a mostani jegy 2500 Ft + 120 Ft kényelmi díj. Kényelmi díj? Kiderítettem, hogy ez azért van, mert online vettem a jegyet.

Hétkor fülsiketítő hangerővel reklámokat kezdenek vetíteni. Emlékszem, ez volt, amikor a Babákkal a Jégvarázs kettőt néztük Fehérváron. Rettenetes. Főleg az ajánlók. Negyed nyolc. Teljes erővel nyomják az előzeteseket. Feszengek. Hová kerültem? Kellett ez nekem? Hét óra húsz. Talán most. Egy pillanatnyi csend. Istenem, de jó is a csend! De újra kezdik. Dzsungelhajsza, megfojtott virágok, elfogy a levegő. Visszasírom a mozihíradót és a kisfilmeket. A kedvencem volt, amikor egy vállalati „fejes” magyaráz, hogy nem kell mindig a vállalati Volgával menni, miért ne szállhatnának buszra a vezetők. Látjuk, hogy buszon ül az elvtárs, de aztán egyre nyílik az objektív, és látszik, hogy egyedül ül a buszban. „Indulhatunk Józsikám!” Hetvenes évek.

Ezután pereg már a film. A rendező az egész történetet megmagyarázhatatlan belső ösztönöktől vezéreltetve – Lulu lehetett – Mária Antoinette lefejezésével kezdi. Aztán megy minden két órán át összezavarva és összekeverve, bántóan primitív sugallatokkal, vérrel, állatias nemiséggel és a kívülállók barbárságával. Szót sem érdemelne, de milliók fogják megnézni ezt a filmet, és a fiatalok ez alapján mondanak majd ítéletet, hiszen könyveket ők sem olvasnak. Mégsem hiszem, hogy a császárt – s legfőképpen az ő legendáját – legyőzheti egy ilyen fals munka. Egyszerűen azért, mert minden érző ember – akit még nem gyűrt maga alá a felületes okoskodás – érzi, hogy aki egész életében szembenézett a halállal, azt nem lehet holmi filmekkel térdre kényszeríteni. Még olyan körmönfontan sem, mint ebben a filmben próbálkoznak. Körmönfontan, mert az biztos volt, hogy a kritikusok le fogják húzni a filmet, de azt fogják kifogásolni, amit nekik a rendező és a színész felkínált. „Tessék vigyétek. A lényeghez úgyse fértek.”

A kritikákban majd elmondják – már több százan el is mondták –, hogy olyan puskák nem is voltak, olyan ágyúgolyók nem léteztek, az a jelenet nem abban a csatában játszódott le, rossz az időrend, összefüggéstelen a történet, hiteltelen a színészi játék. Napóleon nem is volt alacsony, kövér sem, meg ilyesmi. A rendező és a színész csak mosolyog. Ők mélyebbre mentek. Azt akarták elmondani, hogy Napóleon semmi más, mint mohó és telhetetlen vágyak megtestesítője. Ezért nem fért bele a filmbe egyetlen utalás sem Bonaparte híres itáliai hadjáratáról. Ahol valójában minden elkezdődött. Ahol a szabadságért, becsületért, zsákmányért – vagyis a győzelemért – a végsőkig harcolni képes napóleoni gárda megszületett. Ezért nem fért bele például a tábornok híres látogatása a pestises katonáinál Jaffában, inkább egy értelmetlen ágyúlövés a piramisok csúcsára. Ezért lehetett bemutatni a világnak egy Napóleon-filmet a marengói, jénai, wagrami, eylaui, friedlandi, sőt lipcsei csata megemlítése nélkül! Miképpen a spanyolországi hadjáratról sincs egyetlen szó sem. A győri csatát hagyjuk is – nem személyesen vezette a császár –, holott szerepel a Nagy Diadalíven Párizsban.

És be lehetett mutatni egy Napóleon-filmet az egész világon anélkül, hogy egyetlen egyszer elhangzott volna benne Ney, Murat, Bernadotte, Lannes, Grouchy, Soult és a többi marsall és tábornok neve. Vagy éppen Walewska Mária, hogy VII. Pius pápát már ne is említsük. Szó se essék a Code Napóleonról, a polgári törvénykönyvről, amelyen annyit dolgozott, s amely alapjaiban változtatta meg a világot. A Becsületrendről vagy éppen a Francia Nemzeti Bankról. Sorolni is nehéz lenne. Ezt a hibát csak szándékosan követhették el. Az üzenet az lenne, hogy Napóleon egy határozatlan ember volt, aki képtelen volt a helyes és helytelen között különbséget tenni. Olyan ostobaságokra hivatkozott, mint a tisztelet és a hűség. Sőt: erre vágyott. Leginkább Joséphine tiszteletére. De Sándor cáréra is. Talán másokéra is. A marsalljai, katonái hűségére. És ez erős szál. Hiszen Napóleon a leghíresebb ember a történelemben, aki minden tiszteletet és hűséget felrúgott. Trónokkal, királyokkal, sőt magával a pápával sakkozott, s a hűséggel is voltak gondjai. Két ismert gyermeke a kis Leon és Walewsky Sándor. Meg hát a válás. S ott a kis Sasfiók. Lehetne a tisztelet és a hűség témája egy jó film alapja, de ehhez kevés a tehetség rendezőben, színészben egyaránt. Nem értik ezt. Vagy nagyon-nagyon is értik?

Napóleon egyáltalán nem rajongott a háborúért. Nem hurcolt magával feliratot a sátrára, hogy „a csatamező az állandó lakhelyem.” Rengeteget olvasott – tábori könyvtárát állandóan frissítette –, és még többet írt. Főleg levelet. Képes volt egyidőben diktálni hadparancsot, szerelmeslevelet, diplomáciai jegyzéket, utasítást a hadtápfelügyelőknek, beszámolót a szenátusnak. Hadparancsai és szerelmes levelei fantáziadússága legendás. De látom, már megint belegabalyodtam a császár személyiségének jellemzésébe. Ami láthatóan nem volt sem a rendező, sem a színész célja. Ők filmet gyártottak.

A dolgok helyes megítélésének képessége vagy kudarca nagyon látványos egy ilyen vállalkozás esetében. Igaz, ha egy ember életművének lealacsonyítása volt a cél, részsikereket lehet elérni. Én mégis azt mondom: kár volt a sok pénzért, magát járatta le mindkettő, ki azt hitte, hogy a császár legendáját legyőzheti. Voltak annyira ostobák, hogy saját személyiségüket túl nagyra tartották. A színész és a rendező.

A szerző történész

Írta a Magyar Hírlap