A kifosztottak bálja

Békeidőben – azt hiszem –, az volt a legnagyobb magyar tragédia, hogy a paraszt ifjúság elhagyta a falut. Még Jókai Mór és Görgei Artúr is élt, amikor százezerszám vették a batyut, s mentek a nagyvárosokba, s a merészebbje a tengerentúlra. Nem is az volt a baj, hogy kevés lett volna a föld, inkább az, hogy nem jutottak hozzá. Útjukat állta a nagybirtok, a hitbizomány, de útjukat állták a paraszti családokban az elsőszülöttek is. Aprózódtak már régóta a telkek: fél telek, negyedtelek. Azzal már alig lehetett valamit kezdeni. Budapesten viszont meg lehetett élni: folytak a nagy építkezések, termelni kezdtek a gyárak, kellett a munkáskéz. Amerikában is. De miféle élet volt ez? Család, barátok a megszokott környezet nélkül. Sötét lyukakban összezsúfolódva a külvárosokban. Feledve a szülőket, testvéreket, a templomot, a patakot, zöld réteket. Elviselve a munkavezetők durvaságait, igazságtalanságait. Szembesülve az alacsony bérekkel és ugyanakkor a mérhetetlen jóléttel, pökhendi úrhatnámsággal. A gomba mód szaporodó villák, paloták gőgös pénzarisztokráciájával.

A jobb környékekről gyakran elzavarták a bámészkodó melósokat, mosónőket. Kik ezek? – tették fel magukban a kérdést a megalázott emberek a külvárosi bérkaszárnyák felé gyalogolva. A grófokkal, hercegekkel a faluban sohasem találkoztak. Az intézővel legfeljebb. Akinek saját földje volt, még azzal sem. A tanító, a pap, a jegyző jobb házban lakott, de nem annyival, mint itt a burzsujok. Templomba együtt jártak, s olyan is előfordult, hogy a mulatságban találkoztak. Megsüvegelték az elöljárókat, s ők is rendesen köszöntek. De itt hogyan találkozhatnának álomország hercegeivel, vagy miféle uraságokkal. És egyáltalán: mikor ülhetnének be egy fröccsre a Dunakorzó szállodáinak éttermeibe? A Hungáriába, a Bristolba? Mikor engedhetnének meg maguknak akár csak egy kávét is a Royalban az Erzsébet-körúton, a Britanniában a Teréz-körúton? Kinek jutna eszébe egy süteményt elfogyasztani a Gerbeaud-ban? Mulatni a kifosztottak bálján? Sokszor elkeseredtek, de vissza út a faluba ritkán vezetett.

Jött a háború, aztán jött a belső meghasonlás. Felborult a rend. Sokakban gyűlt az elkeseredés és a haragos hitevesztettség is. Megjelent az agresszivitás. És jöttek az uszítók. Jöttek az idegenek. Leszerelt katonák, csaló hadirokkantak. Ellenség által megvett és kiképzett felforgatók. Mindenféle agitátorok. Aztán fegyveresek, bandák, hadseregek. Ismerős a történet. Károlyi Mihály meg az „őszirózsás forradalma”, Kun Béla meg a „tanácsköztársasága”. Közben a közrend felbomlott. Lakásán vérbe fagyva találták meg Reininger Józsefet, a feleségét és a lányát. A tettes egy „rokkant katona” volt. Gyanúsak voltak a tűzvészek a hátországban. Gyöngyös belvárosa szinte teljesen elpusztult. A tűzoltóság nem állt a helyzet magaslatán. Hasonlóképpen a Pénzügyminisztérium új Szentháromság-téri palotájánál, ahol 1918 januárjában legégett a tetőszerkezet. (Vízhiány miatt nem tudták eloltani.)

Szélhámosok garázdálkodtak az utcákon. Piacokon, üzletekben kapható kitüntetésekkel mellükön becsapták a hiszékeny embereket. A politika kikerült az utcára, állandóan tüntettek. A zsebtolvajok ellepték a tereket. A legtöbbjük katonaruhában járt, de nők is voltak köztük. Egy palotába akkor törtek be, mikor a család vacsorázott. A betörők hangtalanul kirámolták a szalont. Közben a Zsófia hadikorházban éppen akkor történt robbanás, amikor Auguszta királyi hercegnő – József királyi herceg felesége – látogatást tett az intézményben. A később sok élc célpontjaként szereplő főhercegnő megőrizte a lélekjelenlétét és a kórházban maradt, amíg nem rendeződtek a dolgok. A kifosztottak bálja egyre nagyobb méreteket öltött.

A helyzet tarthatatlanná vált. Egy katona feltűzött szuronnyal rontott be egy Erzsébet-téri szőrmekereskedésbe. Mellbe szúrta a tulajdonost és a keze ügyébe kerülő szőrmékkel elrohant. A fronton még öldöklő harc folyt, de Budapesten egyre több lett a rablógyilkosság. Időzített bomba a város. Tóth Sándor süketnéma inas megölte a gazdáját, majd elásta a pincében. Felbomlóban volt a rend. Katonaszökevények bandákba verődve garázdálkodnak. Egy tanárt a Wesselényi utcában inzultált egy iskolai előkészítő tanfolyam vezetője. A tanár segítségül hívta testvérét, aki lelőtte az illetőt. Januárban már szervezett kommunista bandák ostromolták meg a Pesti Hírlap székházát. Amit tudtak összetörtek, majd némi pénzösszeggel távoztak. „Ismeretlen tettes.” Február 20-án már sor került a kommunista puccskísérletre, ami – főleg a szociáldemokrata munkásság ellenállásán – megbukott. Innen már csak egy lépés volt a hatalomátvétel és a „dicsőséges 133 nap.”

Nagy nehezen bár, de újra békeidők következtek. Trianoni békeidők. A föld még kevesebb lett. Az elcsatolt területeken az új államok a magyarok rovására hajtottak végre földosztást. Megkönnyítette ezt, hogy a nagybirtokok főleg magyar kézen voltak, legalábbis papíron. (A legtöbb helyen a magyar arisztokrácia – unva a gazdálkodás terheit – kiadta bérbe a birtokait.) Volt földosztás a zsugorított Magyarországon is. Az adott körülmények között átgondolt és logikus földreform, de a földínséget alig enyhítő megoldás. Kapott is a parasztság meg nem is. Kaptak majdnem félmillióan földet, de nagyon keveset. Épp annyit, hogy maradjanak a faluban, de elég föld híján még dolgozzanak a nagybirtokon is. A legjobb időkben napi egy pengő volt a napszám. A Britanniában egy napra a szoba ára 12 pengő volt… Nem utaztak hát Budapestre a parasztok, legfeljebb egy-egy napra Szent Istvánkor, az Eucharisztikus Világkongresszusra, vagy más nagy ünnepre. Maradt még bőven föld nélküli paraszt is: zsellér, cseléd. Komencióért dolgozó, pénzt alig látó. A két háború között nem nagyon engedték a viszonyok, hogy a városba vándoroljanak, Amerikába meg mégúgy se. Jött az „egyke”. Maradjon az a kis föld, a többit meg ne kelljen eltartani. Nagy tragédia volt – az elveszett életek magtalan bálja –, fel se fogjuk.

Mindenki tudta, hogy a magyarság egyre inkább oda szorul vissza, a földhöz. Minél több embernek van földje, annál erősebb a magyarság. 1945-ben újabb hatszázezer ember kapott földet, s így már az ország 40 százaléka „kisgazda” lett. Kisgazda volt az ötven holdas is meg az ötholdas is. Gazdája a földnek, gazdája az országnak. Ehhez jött a polgárság: együtt nagy többsége a választóknak. Nagy baj volt, hogy a munkásságot sikerült félrevezetni. „Osztályharc.” Még nagyobb, hogy 1948-ban a kommunisták megint magukhoz ragadták a hatalmat és hozzá is fogtak a parasztság felszámolásához. „Kollektivizálás”. „Kulák”. Olyan állapotokat teremtettek, hogy a parasztság tömegesen hagyta el a falut, a földjét. Még 1956-ban, ha sikerrel járunk, megállítható lett volna a folyamat, de nem sikerült. Kádárék aztán könyörtelenül végrehajtották a mestertervet. A paraszti ifjúság tömegesen hagyta el a falut. De legalábbis elhagyta a földet. Ingázott, „bejárt”. Még maradt egy kis „háztáji”, aki maradt csinálta. A szőlőt, kiskertet. Aztán az is elmaradt. „Proletár.”

Eltelt egy emberöltő 1956 óta is. Aztán még egy. Megemelem a kalapom mélyen a falu előtt, amely nem kapta vissza a földet a rendszerváltoztatás után sem. Mégis valahogyan őrzi a föld ígéretét, őrzi a természet szépségét, őrzi a magyarság küldetését. Nagy dolog ez. Látok virágzó, takaros falvakat, látok elhanyagolt, pusztuló portákat is. Látom a megművelt földeket, ápolt szőlőket. Látom a nagy házakban egyedül élő édesanyákat, megfáradt apákat. Látom a sírokat. Van amelyiken mindig van virág, de van, amelyiken bedőlt már a kereszt. Nagy tragédiánk most is, hogy mennek a falvakból, mennek már a városokból is a fiatalok. Nagy terveket valóra váltani, amelyekből legtöbbször az lesz, hogy kifosztottak lesznek maguk is. Megfosztva anyanyelvüktől kultúrájuktól, gyökereiktől, sokszor édesanyjuktól is. S mindig lesz egy ostoba hazánkfia, aki elhiszi, hogy ennél már nincs is jobb dolog a világon. Aki ezt sugallja neki: ő a főrendező a kifosztottak bálján.

A szerző történész

Írta a Magyar Hírlap