A gondolat ereje

„Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted!” Számos maxima, aforizmaszerű bölcsesség, a magatartásunkat, így tevékenységüket is orientáló, világképünkre is ható életszabály olvasható Weöres Sándor talán leggyakrabban idézett (és ebben a rovatban sem ismeretlen, mert szintén visszatérően fölemlített) könyvében. A teljesség felé cím nem ígéri a teljességet, viszont fölkínálja az utat. Ezek a felismerésként ható igazságok, máskor talányosnak tűnő, paradox példázatok nem egy adott élethelyzetben ajánlanak útmutatást, hanem arra ösztönöznek, hogy távolabbra, ha úgy tetszik, magasabbra tekintsünk. Így pedig belülre is figyelnünk kell, hiszen (ugyanezt a Weöres-könyvet citálva) ahhoz, hogy magasabbra jussunk, használnunk kell a bennünk lévő létrát – a föld és ég között.

Egy-egy irodalomórát gyakran úgy kezdünk az egyetemen, hogy találomra fölütjük Márai Sándor Négy évszak vagy Ég és föld című kötetét, s beszélgetünk arról a gondolatról vagy hangulatról, reflexióról vagy életérzésről, amit a tévesen véletlennek nevezett sors- vagy szükségszerűség kínál. Mert a sors „tudja”, hogy éppen milyen, irodalmi köntösbe burkolt, megismerést ösztönző szöveget kell kínálnia. Lúdbőrözve vesszük észre, hogy mindegyik szövegrésznek aktuális üzenete van. S az aktuálisnál is erősebb egyetemes vonatkozásokat kapunk az órakezdésként föllapozott Weöres-szövegekből – nem pusztán a ráhangolódást szolgálják tehát, hanem magát a „hangolást”, a gondolkodásfolyamat előkészítését, a szellem erőfeszítését inspirálják arra, hogy foglalkozzunk a napi érdeken túlmutató létezésügyekkel.

Mert az irodalom éppen erre való: nemcsak kikapcsoló élményforrás, olykor a tapasztalatot megerősítő vagy megkérdőjelező információ és életismeret, hanem gondolkodási és kritikai, esztétikai és univerzálisan morális mintákat kínál. Legelőbb ahhoz, hogy foglalkozzunk saját helyünkkel abban a létezésben, amibe valamilyen céllal születtünk, így föl kell ismernünk a célt is, aztán fölmérjük azt, hogy az irodalmi bölcsességminta hogyan helyezhető el egy közösségi létezésben, hogy megvalósítható-e, és az életgyakorlattá tételhez milyen út vezet. Nem hiányoljuk tehát a füves könyveket – nem véletlenül merítenek azok is ugyanebből a forrásból –, mert A teljesség felé maga ez a könyv, noha ez sem fedi föl a receptet ahhoz, hogyan váljunk teljessé. Csupán arra figyelmeztet, hogy ne akarjunk túl sokat, mert a teljesség nem egyenlő a sokkal.

„Önmagad beutazása: a mindenség beutazása. (…) Egy gondolattól a másikig végtelenül hosszabb az út, mint csillagtól csillagig.” A mozdulatlan utazás című miniatűr esszé két mondata ez, és már az a csönd is csillagtól csillagig hatol, ami a mondatok elhangzása után keletkezik bennünk. A teljesség című másik esszében pedig azt olvassuk, hogy „minden ismereted csupán arra jó, hogy a változók közt eligazítson, de a változatlanról nem nyújt semmi bizonyosságot”. Vagy ha nyújt is, tesszük hozzá, az maga a hitbizonyosság, mert a „Teljes-Változatlant” szólíthatjuk úgy is, hogy Isten.

Lapozgatjuk közben a Weöres halála évében, 1989-ben megjelent, A sebzett föld éneke című kötetet. Károlyi Amy ezt a férje „hegy- és vízrajzi térképének” nevezte: csermelyként induló, tengerbe futó víznek és a csúcs felé vezető ösvénynek. Ezek a költemények nem jelentek meg az életműkiadásban, mert pepita füzetekben és papírfoszlányokon rejtőztek, de a nagy egészet vázlatozták, a töredékek is teljes értékű bölcsességgé váltak. Mint például ez, a Szótenger című sorozatból: „Egész életemben arra kényszerítenek, / hogy tudatlanságomat kifecsegjem és tudásomat elhallgassam.” A magzat című versben is megfogalmazódik a kezdet és a vég paradoxonszerű azonossága: „Ahol a jég mindent beborít, / ott akarok melegedni. // Ahol a kő áttüzesül, / ott akarok hűsölni. Olyan ez, mint a Tíz lépcsőben a látszatok és a lényeg különválasztása „Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad”, vagy a Tíz erkély, immár összegzésként: „A teljes öröklét: idő-nélküli”.

A sebzett föld éneke végén bukkanunk rá a Csöngéről 1946 novemberében Hamvas Bélának írt levélre (mesterének ajánlotta az előző évben A teljesség felé könyvét is), amely egy álom leírásával indul és a világkorszakok (avagy a létezés különböző szintjeinek) rövid jellemzésével zárul. Az aranykorban még csak annyit állapított meg a sorsával foglalkozó ember, hogy „létezem”, aztán ez a létezés célképzetekkel együtt definiálódott tovább. A vitalitás korában ezt mondták: „létezem, hogy virulhassak”, az érzelemkultúra pedig a létezést az örömmel kapcsolta össze. Az intellektuális ember korában a létezés célja a tudás, az individuális cselekvő embernél az alkotás. Az intuitív „tündéri” kor a szeretetet helyezi minden fölé, az apokaliptikus korszak embere pedig – a „létezem, hogy szerethessek” iránya után – ezt szeretné kimondani: „Létezem, hogy hazatérhessek”.

Tanulságos, ahogy a költő elvezet a létezés puszta tudomásul vételétől, a virágzáson és örömön, a tudáson és alkotáson keresztül a szeretetig, majd a hazatérésig. Noha sokaknak már saját létezésük tudatosítása, a vele járó egyszerre szép és nehéz felelősség átérzése is teljesíthetetlen feladat, mert csak az egyik napból a másikba lebegve vagy küszködve élnek, azt is üzenheti mindez, hogy hazatérni, otthon lenni csak az képes igazán, aki örülni és tudni, cselekedni és szeretni is akar. Cselekvő szeretete öröm, s ez már valami olyan tudás, ami teljesebbé teszi a létezést.

S ha ilyenekre gondolunk: világosat gondolunk. Ha hiszünk Weöresnek – és elfogadjuk a gondolat valóságalakító szerepét (amit a relációs kvantumfilozófia sem zár ki) –, világosak maradunk, gondolkodva, éberségben.

A szerző irodalomtörténész

Írta a Magyar Hírlap